ÓBUDA KRÓNIKÁSA

Antal István dokumentálja Óbudát. Megörökíti a kerület minden eseményét, a csőtöréstől a hangversenyig. A képeken mi vagyunk, kerületiek. Talán nincs még egy olyan ember, aki ennyire otthon lenne ebben a városrészben. Nincs is olyan utca, ahol ne járt volna, amit ne fényképezett volna le. Mindenhol ott volt, mindent látott, és mindent le is fotózott. Jelenleg is találkozhatunk vele bárhol a kerületben, vagy fotóival

Hogy kezdődött az óbudai karriere?

Szegény családban nőttem fel. Gyerekkoromban Tahiban éltünk, majd Szentendrén. Már fiatalon dolgozni akartam, ezért esztergályosként az első évben az Óbudai Hajógyár tanműhelyében tanonckodtam. 1962-ben kezdtem el dolgozni gyakornokként az Óbudán lévő Budapesti Mezőgazdasági Gépgyárban (BMG). Végül az üzem bezárásáig ott dolgoztam, és ott kezdtem el fotózni is. Sokan voltunk ott fiatalok, és divat lett a hobbifotózás. Egymástól lestük el a titkokat, volt egy egészséges szakmai verseny köztünk. Céges kirándulásokon, bulikon fotóztam, és a haverok mind kértek a képekből. Ilyenkor elő kellett hívatni minden képből annyit, amennyit kértek. Ezt megunva elkezdtem a fotószakkörbe járni, hogy tanuljak, elő tudjam hívni a képeket. Aztán úgy alakult, hogy elkezdtem az üzemi lapnak fotózni, de közben végeztem a gyári munkámat is. Elkezdtek egyre több helyre hívni fotózni, ilyenkor kikértek a munkából. Sok helyre eljutottam a fényképezőgépemmel.

Hogy lett hobbifotósból hivatalos fotós?

Négy évig álltam főállásban az esztergapadnál, aztán egy napon a Piackutató és Vevőszolgálati Osztály vezetője azt mondta, üzemen belüli áthelyezéssel elintézte, hogy csak a fényképezéssel foglalkozhassam. A következő reggel már az üzemi lap főállású fotósaként kezdtem.

Ez nagy ugrás volt a karrierjében?

Igen, nagyon nagy. Sokat köszönhetek az akkori főnökömnek, hiszen lehetőséget kaptam a tanulásra is. Munka mellett leérettségiztem, elvégeztem az újságíró iskolát.

Hogy lett egész Óbuda hivatalos fotósa?

Sajnos 1976-ban megszűnt a BMG, így ott nem fotózhattam tovább. Ekkor jött a lehetőség, hogy a kerület fotósa legyek. Dolgoztam az Óbuda Újságnak, és az üzemi lapoknak, mint a Felvonó híradó, Harisnyagyári dolgozó, Textilélet, Ganz híradó. Akkoriban minden nagyvállalatnak volt saját lapja. Fotóztam a munkásokat, gyáregységeket, ünnepélyes átadásokat, fejlesztéseket. Ha volt egy nagy rendezvény, arról minden lap kért fotót, ezért minden lapnak külön készítettem olyan fotókat, amiken a saját dolgozóik voltak.

Nem vágyott a kerület határain túlra? Az országos ismertség nem motiválta?

Fotósként kerülhettem volna a Magyar Távirati Irodához, de jobban kedvelem a kisebb, családiasabb közösségeket. Inkább a kerületi helyi laphoz, az Aquincumhoz mentem. Később lett Óbuda Újság a neve egy tulajdonosváltással, de én maradtam. Hűséges típus vagyok.

Óbudán érzi magát otthon?

Ismerem, és szeretem Óbudát. Láttam, hogyan változik a kerület, fejlődik és szépül. Láttam a nagy árnyékot adó fákat csemeteként, frissen ültetve. Nyomon követem az időt a fényképeimmel. Sokan ismernek és szeretnek, és ez jó érzés. Egyszer bementem egy pékhez, és az eladó búcsúzáskor azt mondta, örül, hogy kiszolgálhatta Óbuda fotósát. Vagy egy másik alkalommal gyerekeket fotóztam, és egy kislány megkérdezte, miért fotózok? Mondtam neki, hogy az Óbuda Újságnak készítek képeket. Felkiáltott: Akkor a bácsi az Antal István! Boldog pillanat volt. Ha a kerületiek ismernek, akkor én otthon vagyok.

Sokat változott mostanáig a fotózás?

Természetesen. Ha egymás mellé tenném az első Pajtás fényképezőgépem és a mai digitális gépem, látványos lenne a különbség. Kezdetben fekete-fehér képekkel dolgoztam, és magam hívtam elő őket. Amikor megjelentek a színes képek, azt is meg kellett tanulni fotózni, előhívni. Aztán a digitalizáció teljesen megváltoztatta a fotózást. Amikor tőlem is még aznap kérték e-mailen a képeket, rájöttem, hogy számomra is elkerülhetetlen a váltás. Megtanultam digitális géppel dolgozni. Kaptam egy laptopot, és ma már elektronikusan küldöm a fotókat. Nagy igazság, és a bőrömön tapasztaltam, hogy aki lemarad, kimarad.

Mik a kedvenc témái?

Furcsa lehet, de nincs kedvenc témám. Feladatok vannak, amiket jól meg kell csinálni. A kamerám előtt bontották le a régi épületeket, építették a panelházakat. Fotóztam a sok új épületet, az új Flórián Áruházat, iskolákat, tereket. A sok új lakót, akik beköltöztek a panelokba. Új város volt születőben, és én válogatás nélkül mindent dokumentáltam.

Jelenleg az Óbudai Kulturális Központ főállású fotósa. Hogy került ide?

1989-ben, a rendszerváltáskor megszűnt az akkori Óbuda Újság. Az akkor még Úttörőház igazgatója hívott, hogy jöjjek rendezvényfotósnak. 27 éve vagyok itt. Szeretem csinálni. Jó érzés a rendezvényeken az első sorban állni, vagy a színpadról fotózni a művészeket.

Vannak emlékezetes pillanatai a művészekkel való találkozásokról?

Vannak. Nem mindenki szereti, ha fotózzák, de van, aki örül neki. Még nagyon régen a BMG-ben lépett fel Hofi Géza. Ő például beleszőtt engem a műsorába, leszólt a színpadról egy-két vicces mondatot hozzám. Például, hogy menjek át a másik oldalra fotózni, mert erről az oldalról már lebarnult a vakutól.

Nagy ajándékot kapott a 70. születésnapjára. Egy könyv készült Önről.

Igen, az Óbudai Kulturális Központ kiadásában készült rólam és az elmúlt években készült fotóimból. Kis ünnepség keretén belül adták át, a kedvenc pogácsáimmal. Nagyon szép ajándék, a munkásságom lenyomata. F. Nagy Ágnes szerkesztette, együtt néztük át a régi fotókat. Jó volt válogatni, visszaemlékezni a sok élményre. Rengeteg fotóm van. Biztosan van olyan óbudai lakos, akit lefotóztam kisgyerekként, és később szülőként is valahol.

Abba tudja hagyni valaha a munkát?

Eszembe jutott már, de az éltet, hogy respektálnak. Persze, ahogy öregszem, nem tudok már úgy sietni. Sokan tudják rólam, hogy kedvenc kis robogómmal jártam a kerületet. Sajnos egy baleset miatt el vagyok tiltva a motorozástól. Az nagyon hiányzik az életemből. De gyalog is szeretek jönni-menni. És talán csak addig élek, amíg dolgozom.